Az orvos is csak ember/anya
Vannak olyan időszakok, amelyek olyanok, mint egy extra hosszú próbatétel. Mintha időnként tesztelne a jósorsunk, mit bírunk el.
És amikor éppen kezdenénk azt érezni, hogy enyhül a nyomás, akkor rátesz még egy lapáttal. Szorít rajtunk még egyet.
Nekem mindig is a gyerekeim betegségei, a halmozott betegeskedéssel töltött időszakok voltak ilyenek. Gyerekorvosként is nyomasztó volt megélni azt, amikor még a három nagy gyerekem volt kicsi, és sokat betegeskedtek, szinte mindig egyszerre vagy közvetlenül egymás után, akár hónapokon keresztül. Hol versenyt fulladva, hol versenyt hányva, hol otthon, hol kórházban. Az egyszerre betegeskedés fizikálisan, az egymás utáni inkább lelkileg-idegileg volt megterhelő.
Aztán ahogy nagyobbak lettek, ez a szorítás sokat enyhült. Egészen mostanáig. Az elmúlt hetekben megállás nélkül déja vu érzésem van.
Ősz óta szinte mindig beteg valaki hatunk közül. Az utóbbi négy hétben pedig sorra dőltünk ki. Légvételnyi idő sincs, mert megint jön valamilyen nyavalya. Két hete a helyzet fokozódik. Alig alszunk, alig mozdulunk ki, a béka feneke alatt érezzük magunkat.
Tényleg az az érzésem, hogy sosem lesz vége. De legalább már viccet tudok csinálni belőle, mondván, hogy a három hónap múlva megszülető kisbabám nem a hangomról, hanem a köhögésemről fog felismerni.
Mindenesetre az éppen jól lévő két kamaszgyerekünk tegnapelőtt elment a gimis sítáborba. Aztán tegnap egy rossz pillanatomban, a lázas, rosszul lévő kisgyerek mellett az futott át az agyamon, hogy most már csak egy síbaleset hiányzik és bedobom a törölközőt. Jelentsen ez bármit is 
😊
Aztán ma délben az egyik gyerekem felhívott a sípályáról, hogy eltörött a lába. Azt hittem, szórakozik, mert laza volt, ahogy máskor is és ez is csak egy az idétlen poénjai közül.
Aztán kiderült, hogy nem az ő poénja, hanem a sors torz vicce. A gyerekem komplett lábszártörést szenvedett egy osztrák sípályán (azon a síelésen, amit majdnem visszamondott, mert a haverok nem mentek).
Mentő, kórház, másik kórház, aztán operáció.
Itt tartunk most. Ő nyolcszáz kilométerre tőlem, én a telefonban idétlenkedek vele és próbálom megnevettetni. Fogalmam sincs, mi vár ránk az elkövetkező hónapokban. De megígérem neki, hogy minden rendben lesz.
(Ezek után az már meg se kottyant, hogy az autóbuszuk, amin a tesója is utazott, kisebb balesetet szenvedett.)
Szóval, mielőtt bedobnád a törölközőt, jól gondold meg. Könnyen lehet, hogy kapsz még egy sallert a sorstól. Csak hogy tudd, amin eddig keresztülmentél, az lófütty volt.
Bírsz te ennél többet is.
Köszönöm, hogy elmondhattam.
