„Piros torok”
Utoljára tegnap írtam le azt, hogy sírni tudnék akkor, amikor egy kisgyerek azért kap antibiotikumot, mert a felállított diagnózis szerint „piros a torka és köhög”. Nem először, és gyanítom, hogy nem is utoljára futok bele ebbe.
Pedig olyan diagnózis, hogy „piros torok”, nem létezik. Az orvostudomány nem ismer ilyet. A „köhögés” sem egy diagnózis, hanem egy észlelt tünet. Ha úgy tetszik, ez egy reakció, egy reflex.
Én sem vagyok tévedhetetlen. De azokat a fontos alapelveket, azt a tapasztalati tudást, melyek a gyógyításban az orvost vezérlik és segítik is egyben, igyekszem minden helyzetben szem előtt tartani.
Például azt az alapelvet, hogy minden szülőnek (és gyereknek) joga van tudnia, hogy milyen betegséggel állunk szemben, azt legtöbbször mi okozza és mi a megfelelő terápia erre.
Mert csak elegendő információ birtokában tud felelősen dönteni, gyerekét megfelelően ápolni egy szülő, és csak partnerként, csapatban tudunk együttműködni a gyerek gyógyulása érdekében.
A „piros torokról” egyébként azt érdemes tudni, főként a legkisebbeknél, hogy az esetek túlnyomó többségében vírusfertőzés okozza. Vagyis az antibiotikus kezelés nem indokolt.
Kivételt képez a klasszikus tüszős mandulagyulladás, amely viszont három éves kor alatt szinte nem is fordul elő. És nem is csak egyszerűen „piros torokkal” jár, hanem olyan markáns tünetekkel, amelyet egy odafigyelő, jó szimatú orvos némi túlzással már a rendelő ajtajában felismer.
Ha pedig bizonytalanok vagyunk a diagnózisban-mert lehet ilyen is-akkor elérhető egy olyan gyorsteszt, amely néhány percen belül segít nekünk annak eldöntésében, hogy a kérdéses baktérium van-e a háttérben vagy sem.
Tehát egy ötszáz forintos gyorsteszt a napokig tartó, akár több ezer forintba kerülő antibiotikus és kiegészítő kezelés ellenében. Nem is beszélve a gyógyszeres kezelés rövidtávú mellékhatásairól (pl. hasmenés) és a hosszútávú antibiotikum rezisztencia rizikójáról. Vagyis arról, hogy ami most még hatékony lehet a baktériumokra, az lehet, hogy néhány éven belül totálisan hatástalanná válik.
Azt is tudom, hogy sokszor türelmetlenek vagyunk szülőként. Sokszor sürgetnénk az orvost, hogy írja fel az antibiotikumot, mert nehezen viseljük a tehetetlenség okozta frusztrációt. Hogy itt ez a beteg, olykor magas lázas gyerek, és mi nem adunk neki semmit. Hogy szinte „csak” az ő, általunk nem kontrollálható immunrendszerére vagyunk kénytelenek rábízni a gyógyulást.
Pedig sokkal többet tehetünk, mint gondolnánk. Például a finom falatokkal, a bőséges innivalóval, a pihenni és aludni hagyással, a sok puszival, simogatással, öleléssel, a meseolvasással, vagy éppen a közös legózással.
Az odafigyeléssel és legfőképpen az optimista türelemmel. Vagy a türelmes optimizmussal.