Döntse el a szülő, hogy beadja-e az antibiotikumot?
ELŐREBOCSÁTOM: TISZTELET A KIVÉTELEKNEK!
Úgy tűnik, hogy a mai napig létező gyakorlat az, hogy a hétvége közeledtével a gyermekorvosi rendelőben jellemzően lázas beteg gyerekükkel megjelenő szülők antibiotikum–receptet kapnak a kezükbe. És az útravalót: a hétvége folyamán ítéljék meg és döntsék el, hogy kiváltják-e a receptet és beadják-e a gyógyszert a gyereküknek.
Nyilván releváns statisztikák nincsenek erről, de gyanítom, hogy ezen receptek nagy része kiváltásra, az antibiotikumok pedig beadásra kerülnek. Gyaníthatóan feleslegesen, hiszen talán köztudott, hogy a gyermekkori lázas betegségek döntő többsége vírusos fertőzés, és még akkor is így lehet ez, ha napokon át például magas láz kíséri. (A indokolatlanul alkalmazott antibiotikumos kezelések rövid- és hosszútávú következményeiről most nem beszélek, ez megér legalább egy külön bejegyzést.)
És ez a helyzet nem a szülők hibája. Ők érthető módon a legjobbat akarják a gyereküknek, és -többek között szülői, érzelmileg bevonódott állapotuknál fogva-nem feltélenül képesek objektíven megítélni a helyzetet, a gyerekük állapotát. Másrészt nem az ő dolguk, felelősségük és kompetenciájuk megítélni azt, hogy a gyerek állapotában olyan változás állt be, egy esetleges felülfertőzés következett be, amely esetleg indokolhatja az antibiotikumos kezelést. (Ez olykor egy orvosnak is komoly dilemmát okoz.)
Azt gondolom, hogy bár kényelmes, mégis felelőtlen, szakmaiatlan és nem is túl etikus dolog ezzel a döntéssel, ezzel a felelősséggel megterhelni egy laikus, a gyereke állapota miatt aggódó, a helyzetet érthető módon szakmai szempontból megfelelően látni nem tudó szülőt. De hát nem is ez a dolga!
Az ő dolga és felelőssége az, hogy az orvos javaslatát kövesse, az orvosé pedig az, hogy legjobb tudása szerint lássa el a beteget, és ne terhelje meg a szülőt olyan döntések felelősségével, amelyekhez annak sem szakmai tudása, sem kompetenciája nincs, és nem is kell, hogy legyen.
Tudom, hogy zsúfoltak a várótermek, nagy a betegforgalom, és kevés az idő. Senki nem jár szívesen orvosi rendelőbe, és érthető, ha a doktorok valamilyen módon mérsékelni szeretnék a forgalmat. Azt is tudom, hogy egy hétvégi ügyeleten ülni egy beteg kisgyerekkel, és kivárni a sort szintén nem leányálom.
Azt sem vitatom el, hogy a jószándék vezérelheti az orvosokat, mert azt gondolják, így talán megkímélik a családot egy felesleges körtől a hétvégi ügyeleten. Vagy talán az hiszik, hogy így a szülők majd biztonságban tudják a gyereküket, ahogyan ők is biztonságban érzik a betegüket. De (remélhetőleg) mindannyian tudjuk, hogy ez egy fals biztonságérzet.
Annak eldöntése, hogy indokolt-e egy gyereknél az antibiotikumos kezelés, az orvos feladata és felelőssége. Leggyakrabban az előzmények, a beteg pillanatnyi állapota és az aktuálisan elvégzett fizikális vizsgálat eredménye határozza meg a döntését. De van olyan, hogy szükség van további, laboratóriumi, képalkotó, esetleg tenyésztéses vizsgálatokra is. Orvosként sem mindig könnyű ezt a döntést meghozni, azt pedig végképp nem tudjuk megjósolni, hogy ha most nincs is antibiotikumra szükség, akkor három nap múlva lesz-e. Hát akkor hogyan várhatunk el valami ilyesmit egy szülőtől?!
És nem, a telefonos konzultáció sem helyettesíti az újbóli betegvizsgálatot. Vagyis az, ha a hétvége folyamán az orvos a szülő telefonos beszámolója alapján javasolja az antibiotikum elkezdését, legalább olyan hiba, mint csütörtökön délelőtt Isten hírével és egy recepttel útjára bocsátani a családot.
Azt gondolom, hogy a gyereke egészségéért felelősséget vállaló szülő nem vesz magára ilyen terhet. A betegeiért felelősséget vállaló orvos pedig nem teszi ezt rá a szülőkre.
(Fotó: Pixabay)
