Mindennél jobban csodálom
Történt, hogy eltörte a lábát a sípályán a szomszédos országba szervezett iskolai sítáborban. Felhívott rögtön a baleset után, hogy tudjak róla, de ne aggódjak (milyen jófej).
Aztán mentővel be az egyik kórházba, ott tudomásul vette a diagnózist, némi segítséggel kicsengette az ellátás díját, majd mentővel át egy távolabbi kórházba, ahol műtét várt rá.
Az első helyen beszéltünk egy orvossal telefonon, utána gyakorlatilag maga menedzselte a sorsát. És le a kalappal a kinti orvosok előtt, mert mindenről részletesen felvilágosították, mindent elmondtak neki, ő pedig a megkapott információk alapján döntött. Például arról, hogy altatást kér-e vagy gerincközeli érzéstelenítést. Hogy kér-e fájdalomcsillapítót vagy nem. Utánajárt, hogy hogyan kaphatná meg a röntgen-felvételeit. Folyamatosan egyeztetett az orvosokkal, a fizikoterapeutával. Lemeccselte, hogy szedjék már ki belőle a branült.
Túl egy sokkon, fájdalmakkal, intézett mindent. Németül, angolul, néha magyarul (köszönhetően az ott dolgozó magyar orvosnak). Utólag azért minket is tájékoztatott a fejleményekről. Azon már meg sem lepődtünk, hogy a biztosítóval is lerendezte a dolgait, miután azok nem velünk, szülőkkel, hanem vele vették fel a kapcsolatot. Egyeztetett az ellátásról, a dokumentációjáról, a mentős hazaszállításról.
Velünk már csak a tényt közölte: holnap hazajön.
Mindennél jobban várom. És mindennél jobban csodálom.
