Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Amikor kicsi babánk van, egy-egy nehéz (sírós, nyűgös, torkaszakadtából ordítós, üvöltős stb.) nap végén–sőt olykor már közben is–simán el tudunk jutni oda, hogy a fél karunkat (vagy akár mindkettőt) odaadnánk egy bármilyen eszközért, praktikáért, cseppért, ami megnyugtatja és elcsendesíti, elaltatja a gyerekünket.

Mindegy, hogy rezeg, zenél, hintáztat, vagy beadandó, becseppentendő, csak a nevét akarjuk tudni, a receptet, ami tuti beválik. Csak legyen végre egy kis csend, aludjon, érjen véget a sírás, legalább egy kicsit.

Előfordul, hogy kipróbáljuk valamelyiket. Adunk cseppet hasfájás ellen, akár többfélét is. Cumit dugunk a süvöltő szájacskába, pótlást adunk, mert csakis éhes lehet, beszerezzük a vibráló-zenélő-hintáztató akármicsodát, és hamarost ki is próbáljuk.

Elsőre talán csend is lesz. Sőt el is alszik. Aztán jön a másnap, a harmadnap, amikor meg nem lesz csend. És nem alszik. És megint sír. Ilyenkor van, hogy más praktikával próbálkozunk. És van, hogy rájövünk, hogy a legjobb praktika eddig is ott volt nálunk és mindig kéznél van.

Ringat, ölel, hintáztat, rezegtet, görcsöt old, megnyugtat. Mindez kiegészíthető hangeffektekkel is. Az is mindig nálunk van.

Eszünkbe ne jusson ölelő fél karunkat odaadni. A kettőt pedig végképp ne 
Inkább öleljünk vele. És dúdolhatunk is mellé.