Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

csecsemő- és gyermekorvos, szülő-csecsemő/kisgyermek konzulens, pár- és családterapeuta - A harmonikusan fejlődő babákért

Amire mindig is büszke leszek: Az Év Orvosa pályázatom.


Történet rólam, amivel 2008-ben „Az Év Orvosa” pályázaton a legtöbb szavazat alapján döntőbe jutottam:

„Tisztelt Astellas Díj Elbíráló Bizottság! Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna doktornőt szeretném a díjra jelölni, mert azt bíztam rá feltétel nélkül, ami számomra a földön a legértékesebb: a gyermekeim életét, egészségét. De még ennél is sokkal fontosabb, hogy újra megtenném. „Jót. s jól, ebben áll a nagy titok!”

37 éves vagyok, egy 15 és egy 14 éves fiúgyermek édesanyja. Különböző betegségekben és különböző kórházakban elvesztettem szüleimet, nagyszüleimet. Azt hittem, már mindent megéltem, ami rosszat a sors rám mérhet, de tévedtem. Semmi, de semmi nem érhet fel azzal a fájdalommal, mint mikor a gyermeke beteg az embernek. Kisebbik fiam, Márk, aki az MKB Veszprém Kézilabda Club Utánpótlásnevelő Központjának tanulója, hátfájásra panaszkodott, mely másnapra a hasra tevődött át, majd lágyékban érezte a fájdalmat. Mivel szemmel láthatóan egyre rosszabbul volt a gyermek, hétvége lévén az ügyeletre vittem, ahonnan ultrahang-vizsgálatra küldtek minket, de nem találtak semmit. Javasolták, jegeljük, pihentessük. Mivel továbbra sem javult a helyzet, gyermekorvoshoz fordultunk, aki lágyéksérv diagnózisával bocsátott el minket, némi izomlazítót felírva. Másnap Márk már menni sem tudott, így a sebészetre vittem, ahol közölték, ez nem lágyéksérv, hanem nyirokcsomó-gyulladás, szedjen antibiotikumot és pár nap múlva jelentkezzen a gyerekszakrendelésen. Semmiféle egészségügyi végzettséggel nem rendelkezem, de azt látta, hogy a fiam állapota – ha még lehet – tovább rosszabbodott, akkor már tolószékben ült. Utolsó reményként kerestem fel a székesfehérvári gyermeksebészeti szakrendelést, ahonnan néhány vizsgálat után a gyermek intenzív osztályra utaltak minket. Nem tudom leírni Önöknek azt a megkönnyebbülést, ahogy az addig felkeresett orvosok arcán uralkodó tanácstalanságot felváltotta dr. Aschenbrenner Zsuzsanna magabiztossága, és a vizsgálatok eredményeinek áttekintése után végre megszületett a valódi diagnózis: mélyvénás trombózis. Mivel egy 14 éves gyermek nincs tisztában e szavak jelentésével, a doktornő töviről hegyire „elmesélte” neki, mi történt a szervezetében. Nyugodtságával, kedvességével, határozottságával, őszinteségével, azzal, hogy egyenrangú félként kezelte, első pillanatban elnyerte gyermekem bizalmát, zokszó nélkül tűrte a szúrásokat, vérvételeket, a hetekig tartó szinte mozdulatlan fekvést. A doktornő fiatal, maga is három gyermek édesanyja, így a kórházi és rendelőintézeti munka után várja otthon a „második műszak”, mégis mindig bátorítóan mosolyogva lépett be a kórterembe, mindig volt néhány kedves szava nemcsak a gyerekekhez, de hozzám is, a végtelenül elcsigázott, aggódó anyához. Nem szégyellte azt sem, ha valamire nem tudta a választ, nem is várta el tőle senki, hogy az érsebészet rejtelmeit boncolgató kíváncsiskodásunkra is azonnal válaszoljon, de mikor legközelebb belépett, már készen állt a felelettel. Mindig volt annyi ideje, hogy elmagyarázza a változásokat, felkészítsen minket a következő vizsgálatra, így a körülményekhez képest minimálisra csökkentette a minket érő stresszt. Pedig a rendelőintézetben minden nap megtelt a váró, az ő ereje, ideje, türelme – úgy látszik – kifogyhatatlan. Épp egy hete voltunk kórházban, mikor nagyobbik fiam, Richárd, aki már gimnazista, rosszul lett az uszodai testnevelés óra után. Háziorvosunk kimerültséget állapított meg, egy nap pihenést javasolt. Így is történt. Újabb egy hét elteltével azonban – útban az uszoda felé – Ricsikém elaludt az autóban, majd mikor odaértünk, nem tudtam felébreszteni. Panaszkodott már egy ideje, én is éreztem, hogy valami nincs rendben vele, többször is jártunk orvosnál, de minden tünetet (megváltozott tekintet, romló teljesítmény az iskolában, koncentrációs zavarok, izomremegés, folyamatos falásrohamok, ezzel ellentétben fogyás, izzadás, a meleget rosszul tűrte, naponta többszöri széklet) a kamaszkornak tulajdonítottak az orvosok. Nem is próbálkoztam más egészségügyi intézménnyel, nagyfiamat is azonnal a Szent György Kórház Gyermekosztályára vittem. Néhány nekem feltett kérdés után doktornőnk pajzsmirigy-túlműködésre kezdett gyanakodni, a laborvizsgálat igazolta is a hypertireozist. A kezeletlen betegségnek köszönhetően Richárd is az intenzív osztály betege lett. Az elkövetkező két hetet egy 12 m2 alapterületű intenzív kórteremben töltötte kis családunk. Hogy mi tartotta bennünk a lelket? Miért nem fulladtunk önsajnálatba, miután tudatosult bennünk: a betegség mindent megváltoztat életünkben? Mi adott erőt, a véget nem érő vizsgálatokhoz, fekvéshez, a fájdalom elviseléséhez? Csakis az, hogy tudtuk, végre jó kezekben vagyunk. Soha senki iránt nem éreztem olyan mély bizalmat, mint a doktornő iránt. Azt bíztam rá feltétel nélkül, ami számomra a földön a legértékesebb: a gyermekeim életét, egészségét. De még ennél is sokkal fontosabb, hogy újra megtenném. Mert ha kellett nagy tudású orvos volt, ha kellett kicsit tanár, ha nagyon kellett még anya is, testvér, barát. Nincs szó, amivel megköszönhetnénk mindazt, amit értünk tett. Igaz, nem is várt soha hálát. Olvastam a többi történetet is. Látom, hogy nagy tekintélyű orvosprofesszorok is kaptak ajánlást a megtisztelő címre. Mi mégis a mi drága doktornőnknek ítélnénk a díjat, aki csendesen, rendkívül szerényen, igen, ki merem mondani: a kellő alázattal végzi munkáját. Nem lehet említés nélkül hagyni a tényt, hogy mindebben egy szakmai és emberi szempontból is remek kollektíva segíti. Minden tisztelet, hála és köszönet a székesfehérvári Szent György Kórház Gyermek Intenzív Osztályának dolgozóinak is. Mert ők jót tesznek, s jól, és tényleg ennyi a titok.”