Kulisszatitkok
Olyan komikusra sikeredett a mai, Kossuth rádiós élő közreműködésem előtti reggel, hogy gondoltam, nem tartom magamban, megosztom veletek. Nem ez volt az első interjúm, de hogy ezidáig a legkalandosabbra sikerült, az biztos.
Az eddigi extremitás az volt, amikor a nagylányomat vittem korzettes kontrollvizsgálatra, és praktikusan a rendelőből szaladtam ki az autónk anyósülésére a parkolóba, hogy nyugis környezetben tudjak válaszolni az élő adásban feltett kérdésekre. Merthogy ugye az alapfeltétel, hogy semmiféle háttérzaj ne zavarjon be az egyenes adásba.
De a mai interjú még egy kicsit ezen is túltett.
Történt, hogy esedékessé vált az egyik autónk szervizelése, így a férjem korán reggel kivitte a kocsit a világ végén található szervízbe. És mivel időre be kellett érnie a munkahelyére, én az anyafüggő négy hónapossal együtt elindultam utána a reggeli, Budapest környéki dugóban, hogy eljuttassam őt A-ból B-be.
Ez sikerült is, de a munkahelyhez érve a négy hónapos megéhezett/ megszomjazott/anyai közelségre vágyott, ezért aztán tartottunk egy gyors technikai szünetet. Az esedékes élő telefonos interjú előtt negyven perccel rajtoltunk el hazafelé, majd a budai dugóban szöszöltünk még vagy húsz percet.
Hazaérkezve döbbentem rá, hogy a reggeli sietségben elfelejtettem szólni a négyévest oviba fuvarozó nagyinak, hogy délelőtt jelenésem van a Napközben-ben, ezért várjon minket otthon. Ő persze sehol.
Amint éppen kicuccoltam az érzésre száz kilós bébihordozót a vezetőülésen át, vettem észre, hogy áll a tócsa a kocsi padlózatán. Ezzel a lendülettel kirángattam a tocsogó szőnyeget, majd ugyanebben a pillanatban megjelent a várva várt, csomagot hozó futár és szólalt meg a telefonom egy fontos visszahívással. Nagyi még mindig sehol.
Elintéztem mindent, majd gyors telefon a nagyinak, hogy merre jár. Mindjárt jön, éppen fizet a pénztárnál. Nagyi be is robogott óra ötkor (interjú óra tizenötkor), segítettem neki kipakolni a cekkereket a kocsiból, majd kezébe nyomtam a vigyorgó kisbabát.
A tervezett helyen ezerrel arcomba tűzött a koraőszi/későnyári nap, ezért optimálisabb helyszínt kerestem a telefonbeszélgetésre. A kamaszlányom fehér-magenta lányszobája tökéletesen megfelelőnek tűnt. Leültem, és tíz másodperc múlva megszólalt a telefonom.
Miközben a szerkesztő kedves, jól ismert hangja köszöntött az éterben, és bekapcsolódtam a beszélgetésbe, az asztali ceruzatartóban lelt piros színes ceruzával apró szívecskéket rajzoltam a nagylányom íróasztalára.
Innentől kezdve az interjú már sima liba volt.
Ja, és a bölcsi-ovi-sulikezdésről beszélgettünk.
(Fotó: Unsplash)
