Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

csecsemő- és gyermekorvos, szülő-csecsemő/kisgyermek konzulens, pár- és családterapeuta jelölt - A harmonikusan fejlődő babákért

Antibiotikum: igen/nem


A gyerekorvosi rendelőben nagy ritkán találkozom azzal a kétféle, kicsit talán szélsőséges szülői hozzáállással, amelyek közül az egyik az, aki semmi esetre sem szeretne antibiotikumot adni a gyerekének. A másik, aki viszont mindenáron valami “erős és hatékony” gyógyszert akar, mert meg van róla győződve, hogy a gyereke csak attól jön rendbe. Lehetőleg mihamarabb.

Mindkét hozzáállású szülő megfordul időnként a rendelőben. Ritkán. Mert egyik sem uralkodó szemlélet.

Éppen ezért sincs semmi értelme a sárdobálásnak. De ha gyakoribb lenne, akkor sem. Mert alapvetően egy kis empátiával, a szülők helyzetébe való belehelyezkedéssel mindkét nézőpont megérthető. Persze ettől még nem kell elfogadnunk. De érdemes törekedni a megértésre.

Ki tudja, lehet, hogy az antibiotikumot elutasító szülőnek rossz tapasztalatai vannak, vagy mások rossz tapasztalata riasztja el őt. De az is lehet, hogy téves vagy éppen kevés információ áll a rendelkezésére ahhoz, hogy magabiztosan tudjon hozzáállni ehhez a kérdéshez.

Mert a bizonytalanság sokszor rossz tanácsadó. Ha valamiben bizonytalanok vagyunk, hajlamosak vagyunk inkább csípőből nemet mondani vagy elutasítóan viselkedni. Ha viszont elegendő tudással rendelkezünk, bízunk magunkban és a másikban, kompetens módon tudunk dönteni. Vagy mások döntését megítélni és ennek függvényében elfogadni azt.

Valami ilyesmi lelkiállapot vezetheti azt a szülőt is, aki azonnal a “legerősebb” antibiotikumot kéri, és igen, olykor rendeli a gyereke számára. Látszólagos határozottsága mögött gyakran bizonytalansága, félelmei és szorongásai állnak.

Félhet attól, hogy a gyerekénél valamilyen súlyos szövődmény lép fel, ha nem kap ilyen gyógyszert. Tarthat attól is, hogy ha nem gyógyul meg hamar, azt a munkáltatója nem nézi majd jó szemmel. Sőt joggal szoronghat akár a munkahelye elvesztésétől is.

Az is előfordulhat, hogy amíg otthon van, anyagilag sokkal rosszabbul jár, és ezt nehezen engedheti meg magának. Vagy egyáltalán nincs segítsége, aki olykor vigyázna a gyerekre. Az is lehet, hogy sokadjára betegek a gyerekek, és ő maga kimerült, szeretné, ha mihamarabb visszaállna a megszokott életritmus. Bölcsivel, ovival, iskolával.

Bármi lehet. Nem tudhatjuk, mi áll a hozzáállásuk hátterében, éppen ezért nincs jogunk kritizálni vagy minősíteni, címkézni őket.

Én magam orvosként egy dolgot tehetek. Megkérdezem, meghallgatom a szülő álláspontját, aztán megosztom vele azokat az információkat, amelyek birtokában valóban reálisan láthatja gyereke állapotát és előzetes döntése következményeit a gyerekére nézve.

Az elfogadó, nyitott közeg, a szülő kompetens és felelős partnerként való kezelése, a szükséges és reális információk átadása, a “csapatmunka” valahogy mindig eredményre vezet.

Az eredmény pedig szinte mindig az, hogy képesek leszünk együtt, a gyerek érdekeit szem előtt tartva megtalálni a lehető legjobb megoldást. Ennél több nem is kell.

dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Comments are closed.